Ma már szerencsére egyre kevesebben nevezik naiv idealistáknak azokat, akik megpróbálják világunk egyik legkörnyezetszennyezőbb ágazatát, a mezőgazdasági termelést környezetkímélőbbé tenni. Eddig sokan érzéseik és gyakorlati tapasztalataik alapján döntöttek a szelíd mezőgazdasági termelés mellett, s volt, akit a biztos piac vonzott.

"Virágot Oikosnak" - Darvas Béla könyve most gondolkodásra késztetheti azokat is, akik csak az adatoknak, a tudományos vizsgálatoknak hisznek. Két évtizedes kutatói múlt adja hátterét könyvének, melynek tárgya a növényvédő szerek hatóanyagainak engedélyezési gyakorlata, azok hatása élő környezetünkre és az emberi szervezetre. "Jó lelkiismerettel nehéz tovább hallgatnom" - írja a szerző, s a kételkedőknek üzeni, hogy közel kétezer független szakértő vizsgálatait és különböző országok kormányszerveinek adatait kérdőjelezi meg az, aki továbbra sem veszi komolyan a könyvében leírtakat. Több mint hatszáz forrásmunkát felsoroló irodalomjegyzék támasztja alá írását.

A könyv mindenkihez szól. Két jól ismert, bölcsész beállítottságú ember, Lányi András és Váncsa István ajánlásával kezdhetjük az olvasást. A könyv első fejezetei a jelen környezeti válságait taglalják igen gyakorlatias stílusban: megismerhetjük a garéi hulladéklerakó máig megoldatlan lassan húszéves történetét; a mindenkori környezetvédelmi politika hozzáértését és reakcióit az újabb és alaposabb vizsgálatokat sürgető indítványokra; a média "felelősségteljes" hozzáállását a témához.

Hatóanyag-csoportonként írja le az egyes kémiai anyagok hatását, meg-döbbentő adatokkal és következményekkel. Vajon miért májrákos az Északi tenger lepényhalainak 40%-a? Ki hinné, hogy az egyes hatóanyagok engedélyezése nem független vizsgálatokon alapul, hanem a gyártó önbevallásán? Hogy a mai napig forgalomban van olyan növényvédő szer, melynek bevezetésekor elegendő volt néhány baktériumfajon tesztelni annak mutagenitását ezzel bizonyítván, hogy emberre is ártalmatlan? Mennyire bízhatunk ezekben az eljárásokban?

Az atrazint és társait (nálunk elterjedt gyomirtószerek) Európa felében nem használhatják rákkeltő hatásuk és a vizekben való felhalmozódásuk miatt. Hatásukat többen a DDT-hez hasonlítják. Ugyanezekben az országokban azonban továbbra is gyártják és exportálják. Más országok vizeire, más nyelveket beszélő emberekre ártalmatlanok?

Évente 30 000 új vegyületet állítanak elő a világban, s kb. 3000 ebből piacra is kerül. Olyan anyagok, melyek előtte sohasem léteztek a világban, nem szokhatott hozzájuk évezredek alatt az immunrendszerünk. S hiába vizsgálják esetleg hatásukat melegvérűeken - most ne térjünk ki e kísérleti állatok milliárdjainak elpusztítására - a valóságban nem jellemző az a helyzet, hogy csak egy mesterséges anyagot kellene szervezetünknek tolerálnia.

Miért van az, hogy ma Magyarországon 400-féle növényvédőszer-hatóanyag van forgalomban, míg a svédeknek 140 is elég? S hogy ebből a 400-ból 51 szerepel az Amerikai Környezetvédelmi Ügynökség azon listáján, melyen a rákkeltő anyagok szerepelnek? (A svédeknél csak kilenc, és folyamatosan vizsgálják ezeket is.) A hazánkban forgalmazott peszticidek negyede súlyos, több irányba is ható környezeti problémát okoz. S akkor még nem beszéltünk arról, hogy a mai emberek szervezetébe nemcsak egy hatóanyag maradéka kerül (jó esetben a megengedett határérték alatt), hanem folyamatosan gyűjtjük, pótoljuk őket, melyek azután esetleg tovább bomlanak bennünk, és egymással is reakcióba léphetnek...

Olvashatunk a génmódosított szervezetek kérdéséről is és a könyv kiemelendő erénye, hogy külön fejezetben tárgyalja a felvetett problémák lehetséges megoldásait, a környezetkímélő növényvédelem lehetőségeit. A végén összefoglaló táblázat található a nálunk engedélyezett, kifogásolható hatóanyagokról és azok hatásairól.

Nemcsak lebilincselő olvasmány - tudományos alapossága mellett gondol azokra is, akik a kémia területén kevésbé jártasak -, hanem nélkülözhetetlen és világviszonylatban is egyedülálló forrásmunka mindazoknak, akiknek bármilyen közük van a mezőgazdasághoz akár annak művelőjeként, akár fogyasztóként.

Amit ritkán hallunk